Szétnéztem a házban, ahol nem járt senki. Úgy gondoltam, hallgatok a megérzésemre és megvárom, míg valaki jön. A lépcső alatt bújtam el. Az egész délutánt azzal töltöttem, hogy vártam és tűnődtem különféle dolgokon. Például, hogy nem lenne-e célszerűbb, ha továbbmennék. De lényem állandóan azt hajtogatta, hogy „maradj!”. Hosszas várakozás után, alkonyatkor négy autót hallottam befordulni az utcába. Két perc múlva már láttam is őket. Volt egy fekete Mercedes, egy ezüst Volvo, egy piros BMW, és a legkihívóbb, egy sárga Porsche. Minden kocsi befordult az óriási garázsba, és én vettem a bátorságot, hogy kimerészkedjek rejtekhelyemről. Óvatosan az ajtóhoz lopakodtam és benéztem. Minden autóból falfehér bőrű, szoborszépségű, aranyszemű lények léptek ki. Mind a kilencen – ha jól sejtem – a nappali felé indultak. Hihetetlen milyen könnyedén és kecsesen mozogtak. Tovább lopakodtam. Úgy tűnt, egyikük sem hitt az angyalokban, különben már megláttak volna. Elkúsztam a kanapé mögé és hallgattam a beszélgetésüket.
-Na, hogy tetszik a meccs? – kérdezte a nagydarab, izmos férfi.
-Igazán tetszik, Emmett. Nagyon érdekfeszítő nézni, ahogy egy ember leteríti a másikat és birkózik vele. – mondta gúnyosan egy kicsit kisebb termetű, barna hajú lány.
-Kipróbálnád élőben is, Isabella? – kérdezte Emmett megnyomva az utolsó nevet. Isabella? Lehet, hogy ő az, akit keresek? De meg kell győződnöm róla, ezért tovább lapultam.
-Emmett! Már ezerszer megmondtam neked, hogy csak Bella! Provokálni akarsz? – mérgelődött Bella.
-Nyugodj le, drágám! Emmett nem provokál. – nyugtatta Bellát egy bronz hajú, isteni szépségű srác.
-Dehogynem, Edward. Igenis provokálom! – mondta Emmett.
-Akkor gyere! Játsszuk le odakinn! – mondta Bella. – Jut eszembe, ti nem érzitek, hogy valaki figyel minket? – kérdezte misztikusan. Jaj, ne. Érzik, hogy itt vagyok.
-Igen. Én is érzem, anyu. – mondta egy jóval kisebb, szeretnivaló lányka.
-Nessie, kincsem, ne ijedj meg! – szorította magához Bella. – Nincs itt senki. Ugye, Jasper? –Bella hátra nézett a szőke, fájdalmas arcú fiúra.
-Nincs, bizony. –mosolygott Nessie-re. Ennyi nekem bőven elég volt. Már 99%-ig biztos vagyok benne, hogy ő az. Fogtam magam és kiosontam a szobából – bár nem tudom, hogy miért osontam, mikor nem látott senki – egyenesen az emeletre.
Sok szobaajtóval találtam szembe magam. Bementem az egyikbe. Egy csinos, kislányos hálóban találtam magam. Láttam ott egy íróasztalt. Elindultam felé, leültem a székre és elkezdtem írni. Levelet hagyok neki. Az alapján megtalál majd. Mikor készen lettem, ott hagytam a levelet az asztalon. Ezt írtam bele.
„Kedves Bella!
Én egy rokonod vagyok, és azért írok most neked, mert szeretnék veled találkozni. Akár hiszed, akár nem, én már láttalak, de csak akkor fogsz te is látni engem, ha hiszel az angyalokban. Én sem értem, hogy van ez. Csak tedd ezt meg nekem. Kérlek. Ha már készen állsz, gyere a ház elé. A lépcső alatt megtalálsz.
Addig is üdvözöl: Sophie Swan”
Ezután kiugrottam az ablakon és lebegtem a levegőben addig, amíg fel nem jön valaki. Kb. 2 órát várhattam, amikor a kis szeretnivaló, vörös hajú lányka feljött és megtalálta a levelet.
-Anyu! –kiáltott a címzettnek. –Valaki levelet küldött neked.
Odaadta Bellának a „postát” majd kiment. Bella meglepetten olvasta a sorokat, melyeket neki írtam. Úgy döntöttem, ideje lemennem a lépcső alá. Lesuhantam és bebújtam. Ott vártam egy ideig. Amikor már épp elvesztettem a reményt, épp akkor jött ki valaki.
-Hahó! Van itt valaki? –suttogta Bella. Ekkor kibújtam a csigaházamból és hátulról megérintettem. Összerezzenve fordult felém. Ezek szerint érezte. Tehát lát is. A remény apró szikrája ott termett a fejemben.
-Sophie, te vagy az? –kérdezte, miközben hevesen vette a levegőt.
-Igen. –válaszoltam. –Látsz? Tehát hiszel bennem. Úgy örülök. –öleltem át szorosan, de a boldogság könnyei nem bírták tovább odabenn és kicsordultak.
-Ne sírj, Sophie! Nincs semmi baj! –dörzsölgette hátamat.
-Nem. Csak olyan boldog vagyok, hogy végre nem vagyok egyedül ebben az óriási világban. Ez hihetetlen.
-Bizony az. Te tényleg egy angyal vagy? –kérdezte értetlenül.
-Igen.
-De mégis hogyan lehet ez?
-Nem tudom. –mondtam elszontyolodva.
-De hisz belőlem sem angyal lett, mikor meghaltam. –mondta Bella.
-Mi? –kérdeztem meglepetten.
-Hát. Én sem vagyok igazán hétköznapi. Én… -vallotta be bűntudattól telten. –Vámpír vagyok.
Nem jutottam szóhoz. Csak álltam Bella előtt, ahogy ő is előttem. Arca látszólag tele volt könnyel. Nagyon elszomorodott, hogy nem úgy fogadtam, ahogy kellett volna.
-Mi történt? –kérdeztem. –Hogy lettél az?
-Az elég hosszú történet. Elmesélem, ha megismerkedtél a többiekkel. –mosolygott rám.
-Rendben. –egyeztem bele. –Ők is? –kérdeztem. Úgy látszott, rögtön rájött, mit kérdeztem.
-Igen. Mindannyian.
Kissé meghökkentem ezen. 9 vámpír együtt nem hétköznapi.
-Gyere, menjünk. –intett nekem Bella, hogy kövessem. Elindultam és repültem utána. Az ajtót –feleslegesen ugyan –de nyitva hagyta nekem és bekísért a nappaliba. Megálltam mögötte és vártam, hogy kezdeményezzen.
-Kijönne velem mindenki az ebédlőbe? –kérdezte a vámpíroktól.
Nem szólt senki semmit, csak eltűntek, mint a friss süti a konyhaasztalról.
Bella kézen fogott és magával húzott. A nagy ebédlőasztal mellett kilencen ültek. Volt egy, aki kitűnt a falfehér arcok közül. Ő egy rendkívül izmos, közel két méter magas, rézbőrű, fekete hajú férfi volt. Nem viselt, csak egy szakadt térdnadrágot és egy sportcipőt. Az ölében ült az az imádnivaló kislány, Nessie.
Bella szemével intett, hogy üljek le mellé. Végülis tök mindegy. Úgy sem lát senki, csak ő.
-Azért hívtalak titeket ide, -kezdte a szónoklást. –mert találkoztam ma egy rokonommal. Szeretném nektek bemutatni Sophie-t. –mutatott rám.
-Bella, drágám. Nincs a melletted levő széken senki. –mondta Edward.
-Edward! Engedd, hogy befejezzem. Csak akkor látjuk, ha hiszünk az angyalokban.
-Én hiszek bennük. –szólalt meg Nessie.
-Akkor bizonyára látod őt.
-Igen, anyu. Látom. Szia, Sophie! –fordult felém.
A többiekre várni kellett egy-két percet, de végül sikerült megismerkedni velük. Rosalie kis önmegtartóztatással ugyan, de befogadott. Alice ujjongott, hogy végre van egy kis változatosság a családban. Így már van 6 csaj a Cullen házban. Jó kis vásárlós csapatot fogunk alkotni. Jacob már más tészta volt. Ő sokkal jobban ellenzi, hogy itt vagyok. Ezek szerint a vérfarkasok sokkal ingerlékenyebbek és nehezebben veszik a változásokat. Ezeket ki is mutatta. Mivel engem nem látott, ezért Bellával veszekedett. Mikor kettesben maradhattam Bells-szel, kivertem a balhét.
-Bella, én ezt nem akarom. Jacob nem képes elfogadni.
-Ne aggódj! Egy nap megérti majd.
-De nem akarok háborút szítani köztetek. –mondtam.
-Nem fogsz. –jelentette ki határozottan. Nem akartam tovább vitázni vele. Inkább a régi időkről kérdeztem.
-Képzeld, régen olyan volt a kapcsolatom Jacobbal, mint most neked. Amikor nagyon, de nagyon utáltam. Azért, mert ő sokkal többet érzett irántam. Szerelmes volt belém.
-Azt jó lehetett végignézni. –nevettem.
-Nekem nem tetszett. –nevetgélt ő is. –De ne aggódj! Egyszer úgyis megbarátkozik a gondolattal. Mert te mindenképpen maradsz, Sophie Cullen. –mondta kihangsúlyozva az új nevem, aminek nagyon örültem.
Remélem tetszett. Ne spóroljatok a komikkal. ;)
